Az oktatásban általában, ahogy a felnőttoktatásban is, a tudás átadásának jellemzően két fő formája van. Népszerűbb és jobban elterjedt a skolasztikus hagyományokra épülő, tanár-diák viszonyon alapuló frontális módszer, míg kisebb intézményekben elszigetelten ugyan, de működik a mester-inas viszonyon alapuló tradicionális metodika.
A skolasztikus módszer a kora-, és érett középkor csúcsvívmányának számított. Ez a fajta tudásátadási rendszer a kolostorokban működő iskolákat váltotta fel, ahol a szentiratok és főleg a Biblia másolását és betanulását végezték. Aquinói Szent Tamás és kortársai az úgynevezett “kettős igazság” létezését, a tudomány és a hittudomány egymás melletti megférését hangoztatták. Ez a hitvita vezetett el végül a vallásos tekintélytisztelettől a kritika és az érvelés világába, ami később a tudomány gyors fejlődéséhez vezetett.
Sorra jelentek meg a nagy tanáregyéniségek, akik köré sereglettek a diákok. A városi környezetben kialakultak a tudás új központjai, az egyetemek (universitas), ahol tanárok és tanulók találkozhattak. Az ilyen intézményekben először a baccalaureus (“babérkoszorús”) címet lehetett megszerezni – ilyen fokozattal taníthattak az alsóbb iskolákban. Két-három év további tanulás kellett a magister (“mester”) fokozat megszerzéséig, amely jogot adott előadások tartására a szabad művészetek karán. Ezután következhetett a felső karok, a teológiai-, a jogi-, és az orvostudományi fakultás valamelyikének látogatása, amelyet már jóval kevesebben végeztek el. Ennek sikeres befejezése a legmagasabb végzettséget, a doktori (“tanítómester”) címet nyújtotta – e tudós mesterek taníthattak az egyetemek felső karain.
Egy érdekes cikk jelent meg a napokban az egyetemeken való tanulásról, érdemes elolvasni.
A tradicionális módszer az egyetemektől távol, leginkább a kétkezi munkát végzők világában, és érdekes módon a harcművészetekben volt jellemző, ahogy jellemző ma is: hosszú évek alatt, a mestert figyelve és kiszolgálva tanulják meg az inasok a szakma alapvető fogásait, ismereteit. A középkori céhek rendszere az egyetemekkel nagyjából egy időben, szigorú szabályzattal működtek. Az inasévek ledolgozásával az inas felszabadult a mesterétől, aki erről levelet állított ki. Az inas innentől szakmai gyakorlatát töltötte, vándorolt és a szakmájában munkát keresett, lehetőleg külföldön.
Legalább 3 éves vándorlását követve visszatérhetett szülőföldjére, és a mestermunka elkészítése, valamint annak céh mesterek által való elfogadása után a céh teljes jogú tagjává válhatott, önállóan munkába állhatott.
Ennél valamivel lazább formális szabályok által meghatározott, ám mégis talán sokkal szigorúbb a harcművészetekben kialakult tanítványi rendszer. Itt a mester, vagy a nagymester a tudás őrzője, ahol a tanítványokat folyamatos próbatételek során képezik, akik az eltöltött idő alatt magukra veszik, felszedik a tudást. Végül, ha kitartóak, ők maguk is mesterré, nagymesterré válhatnak.
Sokszor tapasztaljuk, hogy a fenti két tudás átadási módszere milyen előnyökkel és hátrányokkal jár.
A frontális tanítási módszer hasznos az iskola szempontjából, mert sok tanulónak gyorsan lehet átadni az előírt tananyagot, viszont az iskolába járás során fárasztó és sokszor csupa felesleges dolgot kell tanulni, ami hasznavehetetlen lesz a valódi életben.
A mester-inas viszony kialakít egy személyes kapcsolatot, figyelmet. Az inas vándorlása alatt megszerzett tapasztalata adja meg az igazi szaktudást, a kihívásoknak való alkalmazkodási kényszer közepette, de a kiscsoportos képzések nem gazdaságosak, kevés szakembert termelnek ki, elvész a fókusz.
A TestSzobrász képzést a fenti előnyök és hátrányok optimalizálásával fejlesztettük ki: TestSzobrász mesterek képeznek TestSzobrász Inasokat. Hisszük, hogy ezen a szakterületen, az emberekkel való munkában az általános, mindenkire érvényes tudások hasznavehetetlenek. A tudás átadását a testreszabott feladatok és az ugyanilyen módszerű számonkérés biztosítja, teszi gyorsabbá és hatásosabbá.
Tudjuk, hogy maximum 12 fős csoportokban tartható fenn a csoport minden tagjának tisztelete és hangjának meghallása, meghallgatása. A csoportdinamika ezen a szinten követhető és a csoport tagjai számára is lehetőség nyílik annak megismerésére.
A TestSzobrász képzés tananyaga az emberi test, a lélek, és a szellem. Ezért mindhárom irányból támogatjuk a fejlődést. Szakmai szempontból mélyreható anatómiai ismereteket tárunk az Inasok elé, amelyekből mindenki, vaktérképszerűen saját tempójában színezi, építi össze a saját holisztikus emberképét.
A képzés alatt támogatjuk a verbális, auditív és vizuális tanulási stratégiákat alkamazókat, mégis elsősorban a kinesztetikus csatorna, vagyis az érintés a meghatározó tudásátadó mechanizmusunk. A videók, diasorok, utcai “gerilla nézelődések”, a mozgásórák, a játékos tesztek, az anatómiai atlaszok és szakkönyvek bújása mellett a vizsga a TestSzobrász kezelések folyamatos végzése műhelykörülmények között.
A TestSzobrászat lényege a testtartás változása, változtatása. Ha a testtartás változás egyszer elindul, akkor az magával ragadja a lelket is. Ezért kitüntetett teret adunk a lelki folyamatok kifutásának és a hullámvölgyek, illetve a megvilágosult pillanatok minél mélyebb megélésének. Ehhez a terápiás tér erejét használjuk, amelynek csalóka perspektíváit reálisan kezeljük.
Szellemiségünk az együttműködés, ami feltétele a kötőszöveti érintés hatásosságának, ugyanis ez az érintés hozza létre a TestSzobrászat célját: a testtartás változást. Ennek hátterében nem a fájdalmas testrészek kezelése áll, hanem az emberi potenciál kibontakoztatása: meglátni egy másik emberben, hogy mire lehet képes, és vele együtt odajutni.
A TestSzobrászat tudománya mentorképzési formában adható át, amiről a következő bejegyzés fog szólni.
Gondolat ébresztő: Kitől tanul többet egy diák? A professzortól vagy a diáktársától?